zuhogott az eső fejem felett egy halványkék esernyőt tartottam miközben vártam a vonatot. a VONATOT...mi elvisz a végtelenségig, határok nélkül. ahogy álltam a tűzpiros ruhámban fejem felett esernyővel a vonat állomáson...tele nyüzsgő emberekkel úgy éreztem láthatatlan vagyok. senki nem vett észre átnéztek rajtam még ő is. ki oly könnyed mosollyal figyelt, s csillogó szemekkel még anno. az a nap úgy érzem a múlté. velem szembe jött a szívem majd kiugrott, de nem vett észre. egy másodperc alatt a dobogó szívem helyén egy üres tátongó lyuk lett. mindenki átnézett rajtam, s tekintetükkel rajtam adták ki a dühüket. majd rájöttem...a testem él a lelkem halott, s így már magam sem élek. ahogy a vonat megállt mellettem még egy utolsó..legutolsó pillantást vetettem Ő rá, s észrevett csak ő..úgy nézett rám a csillogó szemeivel, mint akkor azon a napon, s szája halvány mosolyra görbült. a tátongó lyuk helye lassan nagyon lassan kezdett befforni, s remélhetőleg újra lüktető szív lesz belőle, ha majd meglátja a mosolyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése