bevallom sose tudok semmit sem írni mostanában. úgy érzem az önbizalmam a legkisebb legkisebbjének a legkisebbje...nem tudom miért van ez. utálom, hogy mindig olyanok érdekelnek akiket nem ismerek és esélyem sincs hogy megismerjem és elegem van abból, hogy csak álmodozom és álmodozom és akkor felébredek, hogy miért is csinálom ezt? hisz ezek lehetetlenek. néha úgy érzem nem szeret senki. néha úgy érzem szeretnek. de mégis melyik az igaz? próbálok megfelelni embereknek de ez néha nem így megy. azért, mert nem cigizek és nem iszok pár ember úgy néz rám, hogy nézd már ez a csicskaaaaa. és néha annak is érzem magam aki a legkisebbek legkisebbje. ennyire még sose vártam az új életet de most kijelentem, hogy várom a gimnáziumot. hiányozni fognak az emberek az évfolyam hiányozni fog Piros és Hambi is de ennek így kell lennie. anyukám mindig azt mondja, hogy az általános iskolából való barátok sose maradnak meg. de én ezt nem szeretném. azt akarom, hogy a kapcsolatunk meg maradjon. mikor velem jött szembe egy ember olyan mintha magamat láttam volna csak fiúba. ez normális? ilyenkor fejbe csapnám magamat, mert ilyenkor azt érzem, hogy csak beképzelem magamnak. elsem tudod hinni hányszor úgy éreztem, hogy szánalmas vagyok. és mikor az érzésekről kéne beszélni úgy érzem magam mintha felkéne nőnöm és felnőttként viselkednem de én nem akarok úgy viselkedni. még gyerek akarok lenni aki élvezi az életet. nem ismerem magam és ismét összevisszaságokat írok össze vissza. :/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése