ültem a lépcsőn nyugalomban fülembe a fül hallgató hajamat lóbálta a pusztító szél mindenki csak rohant sikítozott a gyerekeit mentette és felém ordítoztak de nem értettem egy szó se engem nem érdekelt tornádó,mert bíztam benne és elhittem,hogy egy nap majd rendbe jön minden az utcán már egyetlen ember sem volt a tornádó még mindig tombolt mint még soha...hirtelen furcsa dolog történt...a tornádó csak magtól eltűnt a fák a nap újra feléledt mintha lassított felvételbe vissza tekerték volna a valóságot...a nap úgy ragyogott,mint még soha de az emberek nem jöttek vissza felálltam a lépcsőről és elindultam a tenger felé.a tengernek azúr kék színe volt csillogott a napfényben egyedül voltam de úgy éreztem mintha mégis lenne velem valaki körül néztem de még mindig semmi.nem törődve vele mentem előre de megint rátört az a furcsa érzés mikor megfordultam őt láttam...de nem hittem el csak mikor a fülembe súgta a gátak leomlottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése