egyedül ültem a ház tetőn miközben a nap lenyugvóban volt. a szobám ablakán kihallatszott a lassú nyugodt zene. a szememből kifolyó könnycseppek lemosták a szempilla spirálom. úgy éreztem ennél rosszabb már semmi sem lehet.volt kire számítanom álltak mellettem, és még is egyedül éreztem magam, mint egy semmiség. azt mondta zárjam karanténba és csak az én barátom lesz..még is bizonytalan vagyok. valahogy már nem vagyok biztos semmiben sem..az a biztonság amit régen éreztem már a múlté. úgy éreztem már nincs miért élnem. újra szerettem volna kezdeni mindent. azt akartam, hogy új életem legyen vagy, hogy ne létezzek. a gimnáziumot akartam, hogy hátha ott jobb lesz minden..de volt bennem egy érzés, hogy mi lesz ha a gimnáziumban is ez lesz.? féltem attól, hogy a gimnáziumban a sarokba fogok majd ülni egyes egyedül. konkrétan nem tudom miért is írok múlt időben miközben ez a jelen. félek, hogy ott is egyedül leszek. egyedül érzem magam. hiányzik valami az életemből...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése