volt egy erdő..egy hatalmas fa..egy pad..és azon a padon ültem én. minden olyan szürkés fehér volt. mintha minden kezdte volna értelmét veszteni. ott ültem egyedül és vártam ŐT. jól megfigyeltem...egyenesen simuló haját ami fénylett a nap sugaraitól. mogyoró barna szemeit amik csak úgy egyik pillanatról a másikra képes volt rabul ejteni. csak vártam és vártam..de nem jött. olyan annyira megszoktam azt ahogy a fa tövében ül kezében egy gitárral és énekel korlátok nélkül..én mindig csak titokba figyeltem..bevallom féltem. féltem, hogy meglát..féltem, hogy utál. elakartam neki mondani, hogy...szeretem. elmondtam volna neki..most tényleg megtettem volna, de nem jött. másnap is ott ültem és vártam rá de nem jött..majd azután sem jött. legközelebb már csak képen láttam ami a koporsója mellett helyezkedett el. másnap csengetést hallottam majd kinyitottam az ajtót..előttem állt a legjobb barátja és a kezembe nyomott egy füzetet majd elment annyit mondván, hogy Ő írta. mikor kinyitottam a füzetet ez állt benne: " elakarom neki mondani, hogy nem bírom levenni tekintetem égszínkék színű szeméről..elakarom neki mondani, hogy a dalok amiket énekelek neki szólnak..de félek utál és nem akar látni..el akarom neki mondani, hogy SZERETEM." ahogy az utolsó szóhoz értem a papíron végig folytak duzzadt könnycseppjeim. én elakartam neki mondani, hogy SZERETEM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése